78 év nem kevés... persze juthatott volna egy kicsit több is. Elmesélhetne még egy-két történetet. Szerettük, ahogy a mesélte őket, jó volt hallgatni. Sokszor hallgattuk, de még így is sok olyan maradt, amit már nem fogunk megismerni. Szórakoztató történetek voltak, ahogy általában a Nagypapák történetei. Milyen volt a világ, amikor még ők voltak a fiatalok; egy számomra néha elképzelhetetlenül régi világ volt ez. Némelyik sztorit már hallottam vagy olvastam máshol (mondjuk törtélelemkönyvben) de az övéi érzelmekkel, személyes vonatkozásokkal voltak színezve, sokkal életszerűbb volt benne minden, sokkal jobban bele tudtam élni magam mindegyikbe. Néha már szinte ismerősnek éreztük a valójában soha sem látott rokonokat és barátokat, akikről annyi sztorija volt a családi összejövetelek alkalmával.

Egyszer a pincés teendők végeztével, már bőven sötétedés után maradtam még nála, kinyitottunk egy üveg rozét. Iszogattunk, és hosszan beszélgettünk, csak úgy, majd éjfélig. Látszott rajta, hogy jól esik neki, hogy időzhet kicsit egy unokával. Beszéltünk a téeszes időkről, a technikumról, ahol tanított, a régi élményekről, néha politikai aktualitásokról. Máskor volt, hogy hosszasan mondtam neki a személyes terveim, de volt hogy a közös terveinkről beszélgettünk, mondjuk a következő szüretről. Legutóbb húsvétkor voltam nála, valahogy az egyetemi évei kerültek szóba, s elővette az 50 éves leckekönyveit. Tisztán emlékezett az Állattenyésztés gépei vizsgán húzott tételre (még arra is, amit Nagyanyám húzott, és persze szerinte az nem érdemelt volna ötöst). Emlékezett a régi tanárra, akinél arra ment a verseny, hogy ki tud rosszabb jegyet szerezni (mert annál hármasnál rosszabbat még soha senki nem kapott, ha meg sem szólalt a vizsgán, akkor se). Mosolygott, és úgy mesélt, mintha minden csak múlt héten történt volna. Talán az a legrosszabb, hogy többet már nem hallgathatjuk.