A Nagyoktól láttam, hogy néha érdemes megállni és hátranézni, meddig jutottunk már a zúton. Meg hogy melyik úton is megyünk egyáltalán. Továbbá érdemes ezt jól "lekommunikálni" (ahogy mondani szokták), hogy mások is tudják, mi a helyzet. Jöjjön hát most az én kétévértékelőm.

2008 volt az első év, amikor komolyabban kezdtünk foglalkozni a borászattal. Úgy értem, az addigiaknál komolyabban. Volt egy pince, egy nagy üvegballon, néhány 50 meg 20 literes kanna. Saját szőlő alig termett, ezért vásároltunk, aztán azzal próbálkozgattunk. Nagyapám már rendelkezett pár évtizedes tapasztalattal a borkészítésben, bár saját bevallása szerint nem akart soha csúcsborokat előállítani. Inkább a fogyaszthatóság volt a cél, de ez sikerült is minden évben maradéktalanul teljesíteni: soha egy korty bor sem romlott rá. Értitek. Én a minőséget szerettem volna előtérbe helyezni, nem riadtam vissza mindenféle technológiai ügyeskedéstől, pepecseléstől, értelmetlen munkaráfordítástól. Nagyot álmodtam, jó lett volna szarból összerakni a homokvárat. Tapasztalatlanság. Utólag persze látszik, minek volt értelme, és minek nem. Most, hogy kétévessé érett egy-egy utolsó palack chardonnay-nk és cabernet sauvignon-unk, megpróbálom egy kicsit hosszabban összefoglalni a két év tapasztalatait. A poszt - terjedelmére való tekintettel - két részes lesz: ebben a részben a fehérekről, a másodikban pedig a rozéról és a vörös borokról szedem össze a gondolataim.

Emlékszem, egy esős délelőttön indultunk útnak Krisztu barátnőmmel, Maklárra autóztunk, dél körül értünk oda. Két nagy zsákban volt a chardonnay szőlő, sajnos látszott, hogy nem aznap szedték. Hazavittük, még aznap este megzúztuk, pedig már sötétedett. Egy kádban pihent fedetlenül egész éjszaka, másnap reggel préseltük csak ki.

Nota bene: ha a cél egy friss, reduktív bor, akkor nem hagyjuk fedetlenül a levegőn a cefrét, mert nagyon megsárgul. Ha mindenképp szükséges állni hagyni a zúzalékot préselés előtt (például illatos fajták esetén), akkor csak levegőtől jól elzártan, lehetőleg 10-15 °C-ra hűtve tegyük azt.Általános, kertészboltos fajélesztőt használtunk, a pince hőmérséklete sajnos alacsonyabb volt az optimálisnál. A zajos erjedést fejtés követte. Ezután még néhány hétig hagytuk csendesen erjedni, majd Tükrös derítővel derítettük. Próbaképpen 10 liternyi borba tölgyfachipset tettem, nem lett rossz a végeredmény, de igazából sok értelme sem volt a dolognak. Kezdő borivó voltam, utáltam a karakteres, savas borokat, ez pedig ilyen volt. Próbáltam a finomseprő felkeverését, de a hőmérséklet tartósan alacsony volt, almasavbontás szóba sem jöhetett. Így utólag örülök, hogy nem sikerült: savak nélkül tényleg semmit sem érne a bor, így legalább van valami, ami egy kis izgalmat visz bele. 

Árnyas Pince Chardonnay 2008

Letisztult, oxidált aranyszín. Az almás, kicsit élesztős illat (szag?) már messziről érezhető, egyáltalán nem az a jellegzetes chardonnay-illat. Nekem mindig a mályvacukorka illata jut eszembe a chardonnay-ról, de ennek semmi ilyene nincs. Inkább ropogós, kicsit éretlen gyümölcsökre emlékeztet. A kortyban ott a szénsav, a maradékcukor a nyári, melegebb klímával társulva újraindította az erjedést. Traubisoda-szerűség, zöldalmás aroma, szőlőlé, harsány savakkal, cukor nélkül, rossz arányokkal. A végére csak a savak és egy kis kesernye marad. Ez 2 pontnál nem több. Fröccsnek még éppen elmegy.

A következő évben Lazlo komám is beszállt az iparba. Ekkortájt indult a blog is, szóval a tavalyi borok - mondhatjuk - már jól dokumentáltak. Egy-két gondolatot azért összeszedtem az elmúlt évről is.

Először is, a nyár folyamán jelentősen fejlődött az eszközpark. Nagyapám (a termelőkapacitás növelése érdekében) vett még két 50 literes demizsont, egészen jó állapotban. Én egy 100 literes, tömlőzárású PP-tartályra és egy 50 literes tölgyfahordóra gyűjtögettem. A tartályt az egyik legjobb döntésnek tartom, még mindig hibátlan, könnyen tisztítható, egyszerűen kezelhető. A hordó beavatása körülményes volt, nem is sikerült igazán jól, ez a benne tárolt Bikapatán érződik is. Talán a második töltés már jobban sikerül.

2009-ben a fehérszőlőt szintén Maklárról hoztuk, de más fajtát, így összehasonlításra nincs igazán lehetőségem. Zenit és Ottonel muskotály nyomta a Lazlo Suzukiját a hazafelé úton, a zenitet még aznap zúztuk, gyengén kéneztük, préseltük. A muskotály csak másnap került sorra, de a must színén is látszott, hogy érdemes volt fedett tartályban tárolni, a színe szép halvány maradt. Külön erjedtek, a házasításra még a derítés előtt, december környékén került sor.

Nota bene: a házasítást nem kéne elkapkodni. Friss, még zavaros boroknál nehéz belőni a helyes arányokat, a bor még nagyon sokat fog fejlődni. Legközelebb csak tiszta, lényegében már palackozható borokat keverjünk egymással.

Mivel az almasavbontással a fehérek esetében is próbálkoztunk, így a zenit és muskotály házasítás eredménye, a Napsugaram, egy kissé lágy, lapos bor lett. A zenit önmagában egészen jó bort adott, bár - valószínűleg az almasavbontás miatt - egy enyhe, furcsa mellékízt kapott. A muskotály eleve lágy fajta, bőven elég lett volna a zenit savasságának tompítására.

A cserszegi fűszeres Nagyapám saját birtokáról származik. Pontosabban: korábbi saját birtokáról. Néhány évvel korábban eladta a telket, de az új tulaj mindig felajánlotta neki eladásra a rajta termett 20-30 kilónyi szőlőt. Állítólag ez volt az egyetlen fajta, amit még Nagyanyám is szeretett, mindig el kellett tenni belőle néhány palackkal húsvétra. 2009-ben az ideálisnál néhány héttel korábban került sor a cserszegi szüretelésére, a cukorfoka viszont már rendben volt. Az erjedéssel valójában nem volt gond, hiszen az lényegében szeptember végéig teljesen lezajlott. Ezután a szokásos derítés és enyhe kénezés következett, azonban tavaszra összeszedett valamit, én levegőízűnek éreztem a bort. Főként az utóízében lehetett valami dohosságot, fülledtséget érezni. Egy közepesen erős kénezés mérsékelte ugyan ezt a hibát, viszont ettől a ponttól a bor illatát lényegében elnyomta a szúrós kénszag. Hát, valamit valamiért. 

Ennyit a fehérekről. A poszt következő részében a vörösekről és a tavalyi kékfrankos rozéról gyűjtött tapasztalatokat igyekszem összefoglalni.

Nota bene: nem szabad túl hosszú posztokat írni, mert kevesen fogják végigolvasni.