A 2014-es év a termés tekintetében nem hozta a nyári várakozásoknak megfelelő mennyiséget és minőséget sem, azt hiszem, ebben nincs vita. Sajnos ahogy őszre fordult, egyre inkább kezdett látszani, hogy probléma lesz a szürettel: vagy halasztani kell az alacsony cukorfokok miatt, vagy egyenesen lefújni az egészet a nagymértékű fertőzések miatt, ahogy Rambonak is tennie kellet.

Szeptember elején hívtam Pali bácsit, hogy egyeztessünk a teendőkről, de sajnos viszonylag hamar sikerült mindent megbeszélnünk, ugyanis jelezte, hogy annyira gyönge lesz az idei kövidinka, hogy nem adná oda nekünk jó szívvel, mert szarból nem lehet homokvárat építeni. Nem vitatkoztam vele, hobbiból borászkodunk, szóval tényleg kár lenne vesződni a kétséges végeredményért. Bízzunk a jövő évben, hátha!

A tartályok viszont ott álltak üresen, a nyár folyamán megtervezett kísérletekkel együtt, engem pedig nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, ki kellett próbálnom, tisztábban forr-e ki a bor acéltartályban, és valóban monitorozható-e az erjedés menete? Egy szeptember 20-i, nagyon hirtelen ötlet eredményeképp végül egy mázsa oportó szőlő autózott haza Csépáról velem együtt, ami bár nem volt tökéletes, de a tesztek végrehajtására nagyszerűnek ígérkezett. Három kérdésre kerestem a választ.

Amikor 2008 őszén büszkén állítottam be az Öreghez 50 kiló chardonnay szőlővel, amit Krisztu barátnőmmel hoztunk Maklárról, még elképzelésem sem volt arról, mennyire összetett dolog jó bort készíteni. Sőt, már iható bort készíteni sem olyan egyszerű. Úgy gondoltam, hogy kipréseljük a szőlőt, az majd szépen kiforr, előbb-utóbb letisztul, aztán megy a palackba, üdén, frissen, tükrösen tisztán. Ez így egész jól hangzott, aztán a valóság másképp alakult. Se üde, se friss, se tiszta nem lett, ellenben masszívan savas, fanyar, fáradt színű az igen. Valahogyan meg akartam oldani, hogy olyasmi legyen az én borom is, mint amit a profi borászok palackjaiból a pohárba töltöttem. Könyvek, blogok és személyes tanácsok sokasága után, amit évek alatt sikerült összegyűjtenem, mára nagyjából körvonalazódott a számomra optimális folyamat: gyors feldolgozás, az erjedés kézben tartása, megfelelő derítőszer alkalmazása, végül stabilizálás és szűrés. Ha jó volt az alapanyag (ezen múlik igazából minden), akkor a fenti módszerrel egy elég jó végeredmény borítékolható.

Március végén nyertem egy üveg 2013-as Fuxlit a Herr Pince Facebookos játékában. Nem szoktam részt venni ilyenekben, de most kivételt kellett tettem. Herr Annamarit még régről, az Budaörsi úti kollégiumból ismerem. Ha beszélgettünk, és borra terelődött a szó, gyakran mesélt nekem édesapjáról, Herr Mártonról, aki matfizes és mellesleg szőlőtermeléssel is foglalkozik. Akkoriban még a termés nagy része Taklerék pincéjében kötött ki, de mint nemrég megtudtam, az utóbbi években létrejött a Herr Pince, s a szőlőt már saját maguk dolgozzák fel. Mivel mind emberileg, mind szakmailag nagyon szimpatikusak ők nekem (továbbá mégiscsak egy üveg bort lehetett nyerni), így talán érthető a döntésem.

78 év nem kevés... persze juthatott volna egy kicsit több is. Elmesélhetne még egy-két történetet. Szerettük, ahogy a mesélte őket, jó volt hallgatni. Sokszor hallgattuk, de még így is sok olyan maradt, amit már nem fogunk megismerni. Szórakoztató történetek voltak, ahogy általában a Nagypapák történetei. Milyen volt a világ, amikor még ők voltak a fiatalok; egy számomra néha elképzelhetetlenül régi világ volt ez. Némelyik sztorit már hallottam vagy olvastam máshol (mondjuk törtélelemkönyvben) de az övéi érzelmekkel, személyes vonatkozásokkal voltak színezve, sokkal életszerűbb volt benne minden, sokkal jobban bele tudtam élni magam mindegyikbe. Néha már szinte ismerősnek éreztük a valójában soha sem látott rokonokat és barátokat, akikről annyi sztorija volt a családi összejövetelek alkalmával.

Egyszer a pincés teendők végeztével, már bőven sötétedés után maradtam még nála, kinyitottunk egy üveg rozét. Iszogattunk, és hosszan beszélgettünk, csak úgy, majd éjfélig. Látszott rajta, hogy jól esik neki, hogy időzhet kicsit egy unokával. Beszéltünk a téeszes időkről, a technikumról, ahol tanított, a régi élményekről, néha politikai aktualitásokról. Máskor volt, hogy hosszasan mondtam neki a személyes terveim, de volt hogy a közös terveinkről beszélgettünk, mondjuk a következő szüretről. Legutóbb húsvétkor voltam nála, valahogy az egyetemi évei kerültek szóba, s elővette az 50 éves leckekönyveit. Tisztán emlékezett az Állattenyésztés gépei vizsgán húzott tételre (még arra is, amit Nagyanyám húzott, és persze szerinte az nem érdemelt volna ötöst). Emlékezett a régi tanárra, akinél arra ment a verseny, hogy ki tud rosszabb jegyet szerezni (mert annál hármasnál rosszabbat még soha senki nem kapott, ha meg sem szólalt a vizsgán, akkor se). Mosolygott, és úgy mesélt, mintha minden csak múlt héten történt volna. Talán az a legrosszabb, hogy többet már nem hallgathatjuk.

Az utóbbi néhány évben minden tavasszal rámtör az érzés, hogy saját szőlőterületet kéne venni. Nem túl nagyot, legfeljebb egy tized hektárt, annyit még talán egyedül is rendben tudnék tartani. Persze nincsenek komoly igényeim: legyen könnyen elérhető helyen (Budapest közelében), legyen termést adó borszőlővel beültetve (lehetőleg egyféle fehér fajtával) és persze ne legyen drága (a robogómat még hajlandó lennék beáldozni a magasztos cél érdekében). Egyelőre nem találtam meg az ideális helyet. Ez Krisztu barátnőm és Anyum szerint sem igazán komoly probléma, mivel úgysem jutna időm a művelésre, szóval kidobott pénz lenne az egész. Sajnos egyelőre igazuk van, a jó minőségű terméshez tényleg több időt kellene befektetni, amit egyenlőre nem tudok. Egyelőre. Viszont jó lenne kitanulni a szőlőművelés alapjait, ha már a borkészítéssel úgy-ahogy összebarátkoztam.